Ha olvastad az előző írásom, akkor már tudod, mit értek a film vizuális nyelve alatt. Ezt a vonalat folytatva ma arról lesz szó, hogyan irányíthatjuk a néző figyelmét anélkül, hogy bármit is túlságosan az arcába tolnánk. Hitchcock esetében ugye leginkább a közeli felvételek tudatták velünk, mire érdemes figyelnünk, léteznek azonban ennél kevésbé direkt megoldások, amelyek visszafogott, ugyanakkor hatásos eszközei a történetmesélésnek. Hogy pontosan mik ezek, azt Bong Joon Ho munkáját vizsgálva érthetjük meg, ezért most a koreai rendező 2003-as krimijét, A halál jele c. filmet fogjuk közelebbről - és persze spoilermentesen - szemrevételezni.
A valós eseményeken alapuló sztori egy sorozatgyilkos utáni nyomozás részleteibe avat be minket. Gondolom nem árulok el egy nagy titkot azzal, ha elmondom, hogy bőven akadnak a filmben feszült helyzetek, ami miatt talán tökéletes megoldás lenne a történetet az előző bejegyzésben megismert Hitchcocki technikákkal elmesélni. Bong Joon Ho azonban mégsem ezt a megközelítést választja. Habár bőven akadnak a filmben Hitchcockot idéző mozzanatok, mellettük az olyan jelenetek is meglehetősen gyakoriak, ahol a vágásokat mellőzve, egyetlen kamerállásban bontakozik ki előttünk a cselekmény.
Felmerülhet a kérdés, hogy ebben a formában honnan tudjuk, hogy pontosan kit, vagy mit kell néznünk? Melyik szereplő a fontos, és mire kell figyelnünk, hogy ne maradjunk le semmiről? Nos, megnyugodhatsz, ugyanis a rendező pontosan tudja, mit csinál, és egy pillanatra sem engedi, hogy elkallódjon a figyelmünk.
Mivel mind emberek vagyunk, gyakran ugyanúgy reagálunk bizonyos dolgokra. Ezeket a természetes emberi reakciókat kihasználva kommunikál velünk a film, és olyan módon vezet minket végig a történeten, hogy közben észre sem vesszük, hogy végig fogta a kezünket. Máris mutatom, milyen eszközökkel éri ezt el.
Ha egy bizonyos szereplő felé szeretnénk terelni a figyelmet, megtehetjük ezt például azzal, hogy közel helyezzük őt a fényhez.
Habár a néző nyugodtan végigpásztázhatja a szemével az egész képet, a figyelme jó eséllyel azon a ponton fog megállni, amit a fény leginkább megvilágít. De megtehetjük azt is, hogy a kamerához helyezzük őt közel.
Minél hátrább van egy szereplő, annál kisebb eséllyel fogjuk őt figyelni. Ezen a képen például a négy karakter közül kettő hátul a sötétben van, ahol még a fókuszból is kiesnek. Az első két szereplő közül pedig az egyikük sokkal hangsúlyosabb a másiknál, hiszen teljesen fókuszban van, őt világítja meg legjobban a fény és ő van hozzánk a legközelebb. A film tehát egyetlen szereplőre irányítja a figyelmünket, méghozzá úgy, hogy közben olyan, mintha a saját döntésünkből néznénk őt.
Egy másik lényeges dolog, hogy milyen szögből látjuk a szereplőket. Szemből? Profilból? Hátulról? Ha megnézed az alábbi képet, lefogadom, hogy nem a háttal ülő fickó tarkóját fogod bámulni. Ugyanakkor az is fontos, hogy mit csinálnak a szereplők, így abban is biztos vagyok, hogy nem a bal oldali férfit fogod figyelni, ahogyan az evőpálcikákkal babrál. Helyette a kép jobb oldalára helyezed a figyelmed, ahol a két szereplő párbeszédet folytat egymással. Közülük is inkább azon áll majd meg a tekinteted, amelyikük teljesen felénk fordul.
Ezt a jelenetet végig ebben a képkivágásban látjuk. Nincs vágás, nincsenek különböző plánok és a kamera sem mozog. A tekintetünk pedig többnyire a jobb oldali szereplőkön van, egészen addig, amíg ez nem történik:
Hirtelen mind a három szereplő a bal oldalt ülő nyomozóra néz, mire mi is ösztönösen követjük a példájukat. Ez egy másik természetes reakció, amivel gyakran irányítja a figyelmünket a film. Ha azt látjuk, hogy valaki valamit néz, akkor mi is odanézünk.
Mutatok erre még egy példát. Ha az alábbi képet látod a filmben, hova fogsz nézni?
Na és most?
De nem az emberi tekintet az egyetlen, ami ösztönös reakciót vált ki belőlünk. Ilyen lehet a mozgás is, különösen akkor, ha hirtelen történik. De akár azzal is a figyelem központjába helyezhetünk valamit, ha szó szerint a kép közepére komponáljuk azt. Ezekre nagyszerű példa az alábbi jelenet, ami szintén egyetlen vágatlan kameraállásból áll.
Az eddig említett példáknál mindig megvolt, hogy pontosan hova kell néznünk, itt azonban nem ez a helyzet. Egy darabig csak úgy zajlik előttünk az élet, a szereplők esznek, isznak, beszélgetnek, pakolásznak, mi pedig szabadon eldönthetjük, éppen kit akarunk nézni. Ilyen az, amikor a rendező egy pillanatra elengedi a kezünket, és hagyja, hogy a nézők szeme szétszéledjen a vásznon. De persze ezt is okkal teszi, ugyanis egyszer csak hirtelen...
...valaki szó szerint bezuhan a képbe egy ajtón át, ami a másodperc töredéke alatt rántja a tekintetünket a kép egy bizonyos pontjára. Egy ilyen hirtelen mozdulatra, ami ráadásul a kép közepéhez közel történik, biztosan mi is épp úgy felkapjuk a fejünket, mint a film szereplői. A nézők figyelme tehát egy darabig csak úgy legelészett vásznon, majd egyszer csak ugyanabban a pillanatban a kép egy pontjában összpontosult.
De mi értelme van ennek? Miért kell látnunk az összes szereplőt, ha nem mindenki fontos? Nem lenne egyszerűbb mindig arra az emberre vágni, akire figyelnünk kell? Én erre egyszerűen azt mondanám, hogy ez a megközelítés teljesen más élményt nyújt. Hitchcock filmjeinél azt érzem, hogy egy mesterien összerakott és gondosan felépített történetet látok, ami pontosan azt a hatást adja át, ami az alkotó szándékában állt. Bong Joon Ho filmjeinél ezzel szemben nem feltétlenül azt érzem, hogy egy emberi kéz által kreált történetet látok. Az élmény sokkal valódibbnak hat, mintha csak a megfigyelője lennék valaminek, ami a szemeim előtt történik.
Ez a szép a filmkészítésben. Kellő hozzáértéssel olyan élményt adhatsz át a nézőnek, amilyet csak szeretnél. Ha összevetjük ezt a filmet Hitchcock valamelyik alkotásával, egyik sem jobb a másiknál, egyszerűen más. Ami viszont fontos, hogy mindkettő működik, ugyanis mindkét rendező pontosan érti, hogy a film elsősorban a képekkel kommunikál.
A halál jele azonban nem csak emiatt kimagaslóan jó alkotás. Később talán elmerülök még benne mélyebben, ugyanis ebben a bejegyzésben csak a felszínét karcoltam annak, ami miatt érdemes lehet méltatni. Ahhoz azonban már egy más formát kell találnom, a blogbejegyzés ugyanis sajnos nem elég a hosszabb elemzésekhez. De arra talán jó volt ez a rövid írás, hogy felhívja a figyelmed valamire, amire eddig talán nem is gondoltál.
Mindent összevetve A halál jele a koreai filmgyártás egyik legkiválóbb darabja, amely mind a mai napig a kedvenc mozgóképeim közé tartozik, és mindenképp azt ajánlom, hogy nézd meg te is, ha még nem láttad. Ha pedig már láttad, nézd meg újra!