január 11

6 hozzászólás

Miért érdemes fotósként filmeket nézni?

Annak idején, amikor elkezdtem fotózással foglalkozni, nem igazán volt semmi, ami jobban érdekelt volna. Folyamatosan kerestem azokat a dolgokat, amiről érdemes lehet egy képet készíteni. Ha kimozdultam a házból, biztosan magammal vittem a kamerát, de ha épp nem mentem sehova, akkor is gyakran a kezem ügyében volt. Semmit sem tudtam akkora érdeklődéssel művelni, mint a fotózást.

Így volt ez egészen addig, amíg el nem kezdtem intenzívebben filmeket nézni. Régebbi, klasszikus, kult státuszban lévő darabokat. Olyanokat, mint a 12 dühös ember, a Száll a kakukk fészkére, a Taxisofőr, a Jó, a rossz és a csúf vagy A hét szamuráj. Fiatal voltam még, így egészen addig a filmnézés puszta szórakozásként létezett a fejemben. Rá kellett jönnöm azonban, hogy a filmművészet egy ennél jóval kiforrottab és összetettebb dolog, ami bőven túlmutat Hollywoodon. 

Elkezdtem falni a filmeket. A 20-as évek úttörő alkotásaitól a modernebb darabokig mindenre nyitott voltam. Olvastam filmkritikákat, könyveket, magazinokat, néztem interjúkat rendezőkkel, operatőrökkel és színészekkel. Teljesen háttérbe szorult a fotózás, minden szabaidőmet a filmek töltötték ki.

Jó sokáig hozzá sem nyúltam a kamerához, ez azonban nem jelentette azt, hogy ez idő alatt nem fejlődtem volna a fotózásban. A tudásom ugyanis folyamatosan bővült, és vizuális szempontból többet tanultam a filmekből, mint azelőtt bármi másból. Amikor újra elkezdtem fotózni, észrevettem, hogy ösztönösen érzek rá a jó képkivágásra, ügyesebben bánok a plánokkal, a szögekkel, a fénnyel, és egy teljesen új, szabadabb oldalról közelítem meg a fotózást. 

Na de miért is volt ez nekem olyan nagy segítség? Mik azok a dolgok egy filmben, amit át lehet emelni a fotózásba? Egyáltalán miért kell ehhez filmet nézni, miért nem elég csak fotókat?

Vizuális történetmesélés

Ha egyszerűen akarnám magát a filmet definiálni, azt mondanám, hogy „történet képekkel elmesélve”. Ahhoz, hogy egy filmben képekkel tudjunk kommunikálni, nagyon tudatosan kell bánnunk annak minden elemével. A filmben azonban a fotózással ellentétben nem csak egy képről beszélünk, hanem azok sorozatáról, amik egymásba kapcsolódnak. Éppen emiatt sokkal könnyebben meg lehet érteni, melyik beállítás milyen szerepet tölt be a filmben. Mindössze annyit kell tennünk, hogy követjük a történetet, és megnézzük, a film által használt képek milyen összefüggésben vannak az aktuális jelenettel, szereplőkkel, hangulattal. Itt tehát van mire támaszkodnunk, van valami, ami segít a dolgok megértésében. Fotók esetében ez nem így van. Látunk egy képet, és ez minden. Kontextus nélkül pedig nehezebb lehet megérteni a kép mögötti alkotói szándékot. 

Mondok egy példát, amiből világosan látszik majd, mire gondolok. 

A 12 majom c. film egyik jelenetében egy elmegyógyintézetben vagyunk, ahol Brad Pritt, karrierje talán legkattantabb szerepét játszva körbevezeti főhősünket az őrültekkel teli intézményben. A jelenet tele van ferde kameraállásokkal, tulajdonképpen egy darab képet nem látunk benne, amiben vízszintben lenne a horizont. Jól látható, hogy ezzel is az elmegyógyintézetre és lakóira jellemző őrület és téboly átadása a cél, így nem nagyon kell azon töprengenünk, vajon miért áll végig ferdén a kamera. A kontextus és a történet tehét segít a megértésben, pontosan látjuk, miért ilyen képekkel van elmesélve a jelenet. 

Azzal, hogy ezt észrevettük, máris tanultunk egy új dolgot, amit alkalmazhatunk a fotózásban. 

Garry Winogrand például gyakran használ a fotóinál dőlt szögeket, amivel szándékosan borítja fel az egyensúlyt, a 12 majomban látott jelenethez hasonlóan.

A dőlt szögeknek persze nem ez az egyetlen szerepe lehet, de ebből a példából most ezt tanulhattuk meg. Minél több filmet nézünk, annál többet tudunk meg anélkül, hogy különösebben törnünk kéne a fejünknek. Egyszerűen csak oda kell figyelnünk a képekre, és arra, hogyan mesélik el a történetet, milyen hatást keltenek. 

Rengeteg dolog derülhet ki a kompozícióról, fényhasználatról, objektívekről és vizuális történetmesélésről. Ha azt látjuk, hogy egy szereplő távolról kémked valaki után egy távcsővel, az ő szemszögénél nagy gyújtótávolságot használnak, hogy a távoli szemlélő szerepébe helyezzék a nézőt. Ha egy nagy tekintéllyel bíró személyt látunk, lehet, hogy egy alsó gépállással igyekszik ezt hangsúlyossá tenni a film. Ha a szereplőnk egy liftben ragadva klausztrofób érzésekkel küzd, jó eséllyel szuperközeli képekben láthatjuk őt, amitől mi is hasonlóan kényelmetlenül érezzük majd magunkat. Minden ilyen dolgot elleshetsz és alkalmazhatsz a fotózásban.  Szerintem sokkal egyszerűbb és élvezetesebb így a tanulás, mintha egyszerűen fotókat próbálnánk elemezgetni.

Összefoglalva tehát, minden olyan dolog, amivel a film képkockái kommunikálnak, átemehelhető a fotózásba. A történet pedig segít a megértésben, így jóval könnyebben és gyorsabban megy majd a tanulás. Nekem hatalmas segítséget nyújtottak a filmek, és ez volt talán a legnagyobb ugródeszka a fotós tanulmányaim során. 

Mit érdemes nézni

Ha felkeltettem az érdeklődésed, és úgy gondolod, készen állsz rá, hogy egy új oldalról közelítsd meg a tanulást, azt javaslom, nézz annyi filmet, amennyit csak tudsz. Legyél nyitott a régebbi filmekre is, ne csak az éppen aktuális, felkapott alkotásokat nézd. Egyáltalán nem mindegy ugyanis, hogy mit nézel. Vannak filmek, melyeknek minden egyes képkockája olyan törődéssel lett megalkotva, hogy akárhol állítom meg a filmet, biztosan egy olyan képet látok majd, amit hosszasan tudnék méltatni. Bőven akad azonban olyan is, ami a lusta, fantáziátlan, futószalagon gyártott filmkészítés iskolapéldája. 

Éppen ezért javasolnék most neked néhány olyan címet, amivel érdemes lehet kezdeni. 

Ida (2013)

Amikor néhány sorral feljebb említettem, hogy vannak filmek, melyeknek minden egyes képkockája tökéletes, az olyan filmekre gondoltam, mint az Ida. A végig fekete-fehér, 4:3-mas képarányú állóképeivel olyan fantasztikus beállításokat vonultat fel, amelyek fotósként nézve valóságos csemegék a szemnek. A kompozícióiban zseniálisan használja a negatív tereket, gyönyörű, lágy fényei pedig olyan erővel láncolnak a képernyő elé, hogy egy percre se tudom róla levenni a szemem. Ha kételkednél benne, hogy valóban minden képkockája képes hozni ezt a minőséget, nézd meg az előzetest. Aztán pedig az egész filmet. 

Koyaanisqatsi (1982)

Ezt a filmet azért ajánlanám megnézésre, mert egy árva szó nem hangzik el benne, teljes egészében a képekkel mesél. Kell hozzá némi türelem és érdeklődés, hogy be tudd fogadni, mert nem egy hagyományos alkotásról van szó. Ha azonban ezt meg tudod tenni, valószínűleg maradandó élményt fog nyújtani. A dokumentumfilmek közé sorolható, de annak sem éppen mindennapi. Az egyre gyorsuló, nyüzsgő világunk szomorú valóságát mutatja be, letaglózó nagytotálokkal és zsúfolt beállításokkal. Még csak a 80-as évek elején járunk, de már most a mértéktelen gyarapodás és felborult egyensúly jellemzi a világunkat, így ne számíts rá, hogy jó érzéseket fog kelteni benned a film. Philip Glass zseniálisan hátborzongató zenéje pedig úgy mászik majd be a bőröd alá, hogy attól egy csapásra világvége érzeted lesz. Na de, ettől függetlenül remek példája annak, hogy pusztán képekkel, szavak nélkül is milyen grandiózus hatást lehet elérni. Én sokszor tátott szájjal néztem.

A halál jele (2003)

A halál jele egy igaz történeten alapuló, izgalmas, mesterien összerakott dél-koreai krimi-dráma, melyben egy valós sorozatgyilkos utáni nyomozásba kaphatunk betekintést. Vizuális szempontból azért erősen ajánlott, mert elképesztően jól bánik a szereplőivel a kompozíciót illetően. A jelenetekre jellemző, hogy a folyamatos közelik és különféle plánok váltogatása helyett, egyetlen vágatlan beállításban látjuk egyszerre az összes szereplőt. Ez az egyetlen kép pedig olyan mesterien van megkomponálva, hogy bőven van mit ellesnünk tőle. A beállítások mindig tudatják velünk, éppen melyik szereplő a fontos, kire kell figyelnünk. Néha azzal éri ezt el, hogy a fontosabb szereplőt közelebb helyezi a kamerához, vagy éppen egy fényforrást használ, hogy kiemelje a lényeges karaktereket (fenti kép). A sok szereplővel operáló képek kompozíciója nem lehet egyszerű feladat, ez a film viszont számos példát mutat rá, hogyan boldogulhatunk egy ilyen szituációban. Hozzátenném, hogy a film nemcsak a plánozás terén első osztályú alkotás, hanem szinte minden szempontból. Kár lenne kihagyni.

Floridai álom (2017)

Ez a kis költségvetésű film 2017 egyik legjobb alkotásaként maradt meg az emlékeimben. Számtalanszor megnéztem már, és nemcsak azért, mert rendezői szempontból különleges darab, hanem azért is, mert a képi megvalósítás terén is bőven tartogat érdekességeket. A film végig a gyerekekre fókuszál, akiket a gyermeki játékosság és nyughatatlan rosszalkodás jellemez. A kamera pedig tökéletesen illeszkedik bele a világukba, alsó gépállásokkal és a gyerekek szintjén tartott kamerával segít az ő szemükön át láttatni a világot. Jó példája annak, hogyan tudunk a kompozícióval valaki más szerepébe helyezkedni. Emellett a színhasználatot is érdemes megfigyelni, ami folyamatos élénk színeivel szintén a gyermeki világba helyez minket, és közben erős kontrasztot teremt a film amúgy sötét témájával.

Első körben ennyi filmet ajánlok, de ha úgy látom majd, hogy van rá igény, nagyon szívesen írok még többet. Azt viszont már lehet, hogy a fórumon fogom megtenni, így érdemes lehet azt is szemmel tartani.

A jövőben szeretnék sokat foglalkozni filmekkel, így nagyon örülnék neki, ha jeleznétek egy hozzászólásban, milyen szinten érdekel ez titeket. Egyáltalán nem, kicsit, nagyon... akármit írtok, nekem segítség. Szeretnék olyan bejegyzéseket írni, amit szívesen olvastok.

Addig is fotózzatok sokat, használjátok bátran a fórumot, és persze nézzetek filmeket!


További bejegyzések

  • Ha már a borítókép a Stalkerből van – ami szvsz minden fotós elsőszámú „kötelező irodalma”, gondolnám, hogy érdemes lett volna az ajánlások között is említeni.

  • Érdekesek és színvonalasak az írásaid. Drukkolok Neked, hogy a szerintem elég magas igényeidnek megfelelő táborod legyen. Én már ott elakadtam, hogy a médiában a – nem laikus – képalkotóknak lenne jó, ha arra vigyáznának, hogy ne legyen glóriája vagy a fülükből kinövő levelei a riportalanyaiknak. Sok sikert kívánok!

  • Nagyon érdekes, amit írsz. Sosem vizsgáltam még a filmeket ilyen szemmel. Inkább az érzésekre figyeltem, amiket kelt bennem. Hogy ehhez az alkotók milyen kreatív megoldásokat alkalmaznak, azon sosem gondolkodtam. Kíváncsivá tettél, köszönöm.

    • Mielőtt az első fotós iskolámba elmentem volna, nekem sem jutott eszembe ez a párhuzam. Pontosabban nem tudatosodott, mert addig is nagyon megfogott ha egy film szépen volt „fotografálva”. Aztán amikor már tudatos szemmel kezdtem nézni, rácsodálkoztam, hogy mennyire működik a filmen is az, ami az állóképen!

  • A fotó – az érdekes beállítások sorozata, a film – a mozgó szereplők, tájak, a szerephez kapcsolt beállítások sorozata…persze az a jó ha a pozitív érzéseket hoz létre a nézőben…

  • {"email":"Email address invalid","url":"Website address invalid","required":"Required field missing"}
    >