Sok fotózással kapcsolatos tippet megosztottam már veletek ebben a blogban, azonban azt gondolom, hogy egyik sem egy olyan szabály, amit minden esetben követni kellene. Biztos vagyok benne, hogy minden ponthoz, amit eddig említettem, lehetne társítani egy ellenpéldát. Egy olyan fotót, amin épp az ellenkezője érvényesül annak, amit én állítok, mégis remekül működik.
Miért van ez? Egyáltalán miért vannak a fotózásban szabályok, ha egyiket sem kell feltétlenül betartani? Nem elég helyette egyszerűen az ösztöneinkre hallgatni, és mindent úgy csinálni, ahogy jónak érezzük? Nos, egyrészt de, másrészt viszont nem. A szabályok megszegésének is csak akkor van értelme, ha okkal tesszük azt.
Miért vannak a szabályok?
A szabályok alapvetően azért vannak, hogy segítsenek nekünk. Ezek azok a dolgok, amik a helyes irányba terelnek minket. Ha valamit meg akarunk tanulni, bizonyára azzal kezdjük majd, hogy átfésüljük az alapokat. Azokat a betonbiztos pontokat, amikre támaszkodva célba érhetünk. A fotózásban is megvannak ezek a szabályok, amik konkrétan meghatározzák például azt, hogy néz ki egy jó kompozíció, milyen irányból kell jönnie a fénynek, vagy mekkora helyet hagyjunk a témánk körül. Olyan dolgok ezek, amik már számtalanszor beváltak és bizonyítottan jó képeket eredményeznek, így értelemszerűen igyekszünk erre támaszkodni. Ez így önmagában véve szuper, hiszen, még ha teljesen tudatlanul is vágunk bele a dologba, csupán meg kell tanulnunk ezeket a jól bevált szokásokat, majd alkalmaznunk kell őket. Ha jól csinálunk mindent, voálá: tudunk fotózni.
Miért érdemes megszegni őket?
A fotózás a művészetek közé tartozik, azok pedig sosem annyiból állnak, hogy követjük a szabályokat. Az alkotói munkát és kreativitást ugyebár semmivel sem kellene szabályozni és behatárolni. A lényeg az önkifejezés, a saját elképzelésünk átadása, és bizonyos esetekben az újítás, amit a megszokott sablonok követésével nem biztos, hogy el tudunk érni. Van úgy, hogy egy határozott elképzelésünk van arról, hogyan akarunk megvalósítani valamit, de ez nem felel meg annak, amit tanítanak. Sőt, lehet, hogy épp szembemegy vele. Ez azonban nem jelenti azt, hogy amit kitaláltunk, nem működhet.
Nézzünk erre néhány példát.
Mit is szoktak mondani a mozgó témák fotózásáról? Allítsunk be egy gyors záridőt, hogy megfagyasszuk a pillanatott. Ez a két fotó ezzel az elvvel megy szembe, de olyannyira, hogy nem csak hogy mellőzik a gyors záridőt, hanem kifejezetten lassúval dolgoznak. Így olyannyira el lett mosva a mozgás, hogy az már szinte absztraktba megy át. Működik? Naná! Gyönyőrű képek, amin nem csak a mozgás és dinamika érződik erőteljesen, hanem ezen felül egy egészen sajátos szépség is társul hozzájuk. Mindezt pedig úgy érik el, hogy egy megszokott szabály ellenkezőjét alkalmazzák.
A kompozíciót illetően a leggyakrabban használt szabály egyértelműen a harmadolás, vagyis az, hogy a témánkat a kép egy harmadoló vonalára kell helyeznünk. Ez valóban egy nagyon jó módszer, amivel könnyedén elérhetjük, hogy esztétikus és ízléses legyen a kép. Gyakran előfordul azonban, hogy a legjobban akkor működik a fotó, ha a témánkat pontosan középre komponáljuk. Akármennyire is hasznos a harmadolás, fel kell ismernünk azokat a helyzeteket, amikor jobban működhet helyette valami más. Ilyen lehet például az, ha valamilyen szimmetriát vélünk felfedezni a témánkban, mint ahogy az a fenti képen is látható. Ilyenkor talán jobb lehet erre alapozni a kompozíciót, és egyáltalán nem foglalkozni a harmadokkal.
Egy másik fontos szabály a fotózásban a nézésirány. Ha embert fotózunk, célszerű a kép azon oldalán hagyni a nagyobb teret, amerre az illető néz. Így van ez minden olyan témával, amelynek iránya van. Annak érdekében tesszük ezt, hogy egy kiegyensúlyozott kompozíciót kapjunk. Ez a kép azonban pontosan az ellenkezőjét teszi. Az ember egészen a kép szélére szorul (ami szintén szembemegy a megszokottal), a tér pedig mögötte van, amivel egy teljesen más hatást ér el. A klasszikus beállítás helyett a fotó nagyobb hangsúlyt fektet a színekre és vonalkra. A fal különösen jó összhangban van a nő kabátjával, így értelemszerű volt ezt kihasználni a kompozícióban.
Szintén gyakran halljuk azt a tippet fotózáskor, hogy "töltsük ki a rendelkezésre álló teret a témánkkal". Leginkább portrék esetében lehet fontos ez, amikor ügyelnünk kell például arra, hogy ne hagyjunk túl nagy helyet a fej fölött. De mi a helyzet a fenti képekkel? Egyik sem tartja be ezt a szabályt, mégis szuper fotók. Van egy erőteljes hangulat, ami árad belőlük, és nem vagyok benne biztos, hogy ez akkor is így lenne, ha rögtön a fejek fölött lenne elvágva a kép. Néha sokkal jobb hatást lehet elérni azzal, ha nagy negatív teret hagyunk a témánk körül. Egy egészen más megközelítés, ami adott esetben teret engedhet a környezetnek, illetve hangulatosabbá teheti a képet.
De ez csupán néhány példa, bármilyen szabályt meg lehet szegni. Éppen ezért célravezető lehet, ha jobban bízunk a saját ösztöneinkben, mint a szabályokban.
Újító gondolkodásmód
Egy új megközelítése a dolgoknak esetenként sokkal nagyobb dologgá is kinőheti magát, mint egyszerű szabályszegés. Ha egy alkotónak van egy saját víziója, és képes arra, hogy nem a megszokott keretek között gondolkodik, előfordulhat, hogy valami olyat hoz létre, amihez később más alkotók is csatlakozhatnak. Egy olyan új látásmódot, ami a szabályok követésével nem lett volna lehetséges.
Mondok ehhez egy példát, ami jól szemlélteti, mire gondolok. Most kivételesen a filmes világból, de ugyanez elképzelhető bármilyen műveszeti ágban.
A filmkészítésben ugyanúgy megvannak a követendő a szabályok, mint a fotózásban. A klasszikus plánok, vágási technikák, fénybeállítások, kameramozgások, és még sorolhatnám. Konkrét receptje van annak, hogyan kell elkészíteni egy filmet, és ezt persze a legtöbb alkotó követi is annak érdekében, hogy egy nézhető, működőképes filmet hozzon létre. 1995-ben azonban Thomas Vinterberg és Lars Von Trier dán filmesek úgy döntöttek, hogy szándékosan szembemennek mindennel, amit a filmes iskolákban tanítanak, és egy teljesen új filmes mozgalmat indítottak el. Így született meg '98-ban a Születésnap c. film Vinterberg rendezésében.
A film érdekessége, hogy nem határozták meg előre a plánokat és kameramozgásokat, a helyszíneket nem világították be, és elvetettek szinte minden létező filmes eszközt. Egyszerű kézikamerás felvétel volt, ami ebből kifolyólag gyakran remegős, zavaros és sötét képet produkált. Az eredmény így egy olyan film lett, ami teljes egészében két dologra támaszkodik: forgatókönyv és színészi játék. Nem akarták, hogy a film túlságosan befolyásolja a nézőt a kamerabeállításokkal, plánozással, vagy egyéb olyan filmes trükkökkel, amit a valóságban nem tapasztalhatnánk. Nem akarták becsapni a nézőt, igyekeztek a valósághoz hűek maradni, ezért mellőztek minden olyan dolgot, ami „csalásnak” minősülhet. És mivel ezek a dolgok hiányoztak a filmből, valóban csak a történet és a színészek játéka foghatta meg a nézőt. A forgatókönyv pedig egy kőkemény családi dráma lévén olyan erős váza lett a filmnek, hogy az gond nélkül megállta a helyét a vásznon, annak ellenére, hogy alig voltak benne megtalálhatók azok a filmes jegyek, amikre eddig kőbe vésett szabályként tekintettek a filmkészítők. Ezzel az alkotással pedig megszületett az első Dogma-film, és ezzel egy új filmes irányzat.
Egy olyan megközelítést választottak, ami új látásmódot vitt a filmkészítésbe, és mind a mai napig van jelentősége. Mindez pedig azért történhetett meg, mert Thomas Vintergerg és Lars Von Trier voltak olyan bátrak és elszántak, hogy a szabályokra fittyet hányva a saját vízójukat vigyék a vászonra.
És ez csupán egy példa, ide sorolható lenne még bármelyik avantgárd mozgalom. Minden újító irányzat a szabályok megszegésével, átírásával, vagy újragondolásával kezdődik.
Mit vonhatunk le mindebből? Azt, hogy azok a dolgok, amik újítanak és saját szabályok szerint játszanak, akár még értékesebb alkotások is lehetnek, mint a sablonkövető elődjeik. Mindez azonban csak akkor működhet ilyen jól, ha az alkotó tudja, hogy mit csinál.
Jól példázza ezt a Születésnap is, amiben Vinterbeg tudta, hogy a történet van olyan erős, hogy azt már nem kell semmilyen filmes eszközzel megspékelni ahhoz, hogy működjön. Ezzel pedig nem csak a sztorit, de a színészi játékot is előnyben tudták részesíteni, ami egy olyan valósághű ábrázolásmódot kölcsönzött a filmnek, amilyenre addig még nem volt példa. Jól látható tehát, hogy volt egy konkrét elképzelés, amitől már értelmet nyert a szabályok megszegése.
Összefoglalva
A szabályok nagyon jó támpontot nyújthatnak. Nem véletlenül alakultak ki, hiszen ezek azok a dolgok, amikről már bebizonyosodott, hogy működnek. Akár filmről, akár fotózásról van szó, megvannak azok az alapok, amikkel foglalkoznunk kell. Így ha azért nem vesszük figyelembe őket, mert mi „csak azért is szembemegyünk a trendekkel”, akkor az jó eséllyel egyszerűen csak hülyeség. Ha viszont már tudod, hogy miért csinálsz máshogy valamit, és biztos vagy abban, hogy így jobban működik majd az adott alkotás, már jó úton haladsz. Ilyenkor lehet érdemes a saját víziót előnyben részesíteni a szabályokkal szemben. Az eredmény pedig vagy működik majd, vagy nem. De mindenképp érdemes adni neki egy esélyt, mert sosem tudni, mi sül ki belőle. Még az is lehet, hogy valami igazán értékes.
Ne feledjétek, hogy továbbra is szívesen fogadom a fotóitokat, amiket ezen az oldalon tudtok nekem elküldeni. Hamarosan érkezem az újabb összeállítással. Addig is...
Jó fotózást!
Köszönöm a fényképezés néhány technikai tanácsait. Rögzítettem a fejemben. Üdvözlettel: Károly
Köszönöm az igen hasznos informáciokat. Sajnos hiába probál az ember pl.egy fotos tanfolyamot elvégezni, borsos áron, érdembeni dolgot szinte semmit nep kap érte.